Photographed and posted by: Kászon Tamás

Július 14-én egy nagy mosollyá avanzsált a Balaton part Zamárdinál. A remek hangulat már hónapokkal a fesztivál nyitánya előtt adott volt, ugyanis az összes heti bérlet gazdára talált.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy az utolsó pillanatra hagytam az idei Balaton Sound vasárnapi napijegyének megvételét. Pénteken reggel frissen és üdén kerékpáromra pattantam, és meg sem álltam egészen a Nyugati téri jegyárusító pontig. Örültem, hogy sorban állás nélkül tudtam abszolválni a dolgot. Ellenben az mindig eléggé illúzióromboló tud lenni, amikor egy pöpec jegyet vársz a pult mögött tevékenykedő csinos kiszolgáló leányzótól, azonban tőle csak egy A4-es lapot kapsz, egy voucher-t, amit majd a bejáratnál tudsz karszalagra cserélni… Eközben már tudni lehetett, hogy a Balaton Sound pénteki és szombati napjai már teltházzal fognak üzemelni, ugyanis a kiadható összes napijegy gazdára talált. Így már csak a zárónapra maradtak korlátozott mennyiségben tikettek.

A Balaton mindig megment

Elérkezett végre a várva várt nap, és eléggé elítélendő módon a vasárnapi korán keléshez még nem igazán szoktam hozzá. Persze úgy pattantam ki 6 óra előtt az ágyból mint annak a rendje, hiszen mégis csak Európa legjobb közepes méretű fesztiváljáról beszélünk, vagy mi… Ahhoz képest, hogy egy éjszakára mentem sikerült két teli táskával felcuccolnom, persze csak azért, mert a képkészítő masinámat biztonságos körülmények között szerettem volna tudni. Amikor felszálltam az ébredező a Déli pu. 7:45-ös sebesére, úgy gondoltam, hogy egy magányos, elmélkedős vonatozás vár rám az egyik „MÁV-szagú” kabinban.

Ekkor jött az, amit az ember nem tud irányítani, amit az emberiség soha nem fog tudni megfejteni. A sors keze, az élet velünk űzött játéka? Hívjuk bárhogyan, de ez akkor is lenyűgöző. Ez az általunk megfoghatatlan erő a legváratlanabb pillanatokban „sújt” le ránk. Pár perc volt hátra a vonat indulásáig, az ablakon kibújva az utolsó pillantásokat vetettem a budai háztetőkre, amikor megtörtént… annyit észleltem, hogy valaki belép a kabinba. Még oda se fordultam, de illedelmesen már előre köszöntem, és mire az irtó hosszú „hello” végére értem már felfogtam, hogy kit is látok. Egy évek óta nem látott kedves ismerősöm volt az. Kora reggel ennél nagyobb meglepetés azt hiszem nem is érhetett volna. Így tehát ketten kezdtük meg utunkat a magyar tenger felé. A szokásos menetzaj mellett kedélyesen beszélgettünk az élet dolgairól, és természetesen szóba jöttek a MÁV éppen aktuális újításai vagy éppen a még igen csak elmaradott egységei. Apropó sorsszerűség, azt tudni kell rólam, hogy a 46-os a szerencse/kabala számom, úgyhogy nem is kell mondanom, hogy egészen véletlenül a szemben lévő ülésen hanyas szám virított…

Különleges édességek

Itt ragadnám meg a lehetőséget, hogy egy kis ingyen reklámot csináljak a kedves ismerősöm két remek üzletének. Az egyik a Buubbles Tea Company, ami hazánkban még gyerekcipőben járó buborékos teát próbálja minél jobb minőségben prezentálni. A másik pedig a legkülönlegesebb kézműves csokoládékat készítő Levande Chocolaterie. Ha van kedvetek vessetek rájuk egy pillantást, és kóstoljátok meg a termékeiket.

Balatonvilágosnál elköszöntünk egymástól, és egy siófoki 20 perces várakozás közben láttam, hogy a Budapest felé közlekedő vonat már „táblás” házzal közlekedett. Ennek köszönhetően egyre jobban éreztem magamon a fesztivál hamisítatlan bizsergését. A célállomásom délelőtt még Szántód volt, ahol leszállva próbáltam tájékozódni, hogy merre is vagyok és az a bizonyos szállás merre is lehet. Időközben jött a füles, hogy a Galagonya utcát kell keresnem, úgyhogy egyből elő is kaptam a modern kor vívmányát az okostelefont, amivel már egész könnyen betájoltam magam, és bár volt egy kis fennakadás, de azt leszámítva pár perc alatt meg is érkeztem az eléggé tágasnak mondható házikóhoz. Ahol is az ott tartózkodó brigád, a Bence úrtól eltekintve még szundi üzemmódban volt. :)

A fesztiválélmény garantált

Nagyjából délután 3 óra lehetett, amikor elérkezett az idő megkezdeni a fesztiválozást, és bevenni Zamárdit. A vonatról leszállva már hatalmas nyüzsgés fogadott minket. Az állomáson még egy riksás is volt, aki jó pénzért vitte az embereket a fesztre, igaz épp defektet kapott a járgány, és már többen is vártak a fuvarra.

Az utcasarkokon fiatalok ücsörögtek, iszogattak, azaz hangolódtak az esti durranásra. A mi kis csapatunk is megkezdte a hangolást pár finom nedű elfogyasztásával. Majd belevetettük magunkat a karszalag kiváltás, metapay kártya feltöltögetés fergetegébe. És itt kell megemlíteni egy bizonyos Szilvit, akinek köszönhetően hatalmas élményben lehetett részünk. Ugyanis a VIP bejáraton keresztül mehettünk be a rendezvényre, bármiféle sorban állás és idegeskedés nélkül. Most erre mit mondjak? Olykor nekünk is kijárhat a jóból! :)

Bent már javában zajlottak az események. A Fütyülős platós járgányán rögvest három bikinis leányzó gondoskodott a látványról. Ha elég gyors voltál, akkor még a lányok mellé is felpattanhattál egy körre. Bár azt hiszem a kis platón a férőhelyek száma enyhén korlátozott volt... Persze nem hinném, hogy sokan bánták ezt.

Ilyenkor délután tájt még mindenki lazulni próbál, és feltöltődni az esti ereszd el a hajamra. A parton végignézve mindenhol gyönyörű idomú hölgyeket és tesztoszterontól duzzadó urakat látni, akik az előző napi buli utóhatásai után próbálnak regenerálódni.

Ami a hostess lányokat illeti, azt hiszem maximálisan elégedettek lehetünk velük. Persze, ha nem lennének márkák a fesztiválon, akkor ők sem lennének, de manapság ez már csak így megy. Bármilyen kérdéssel fordultál hozzájuk, ők nagyon kedvesen és mosolygósan válaszoltak. A délután folyamán olykor még az a lehetetlen pillanat is előfordult, hogy az amúgy élettel teli helyen egy egyedül ácsorgó, unatkozó szépségre bukkanjunk. :)

Egy laza sörözgetés után úgy döntöttünk, hogy a Heineken Beach nevezetű stégen kezdünk, ahol már késő délután mindenki által ismert dalokat tolnak a lemezlovasok. Ennél jobb hely nem is nagyon lehet az est előtt egy kis napozásra, és a friss balatoni levegő beszippantására. A stég közepén két srác már olyannyira jól érezte magát, hogy ülve bemutatták az ütemre pattogás fenéken című epizódot…

Idén minden eddiginél több külföldi vendég érkezett Zamárdiba, így a tömegben rengeteg olyan embert lehetett felfedezni, akik valamilyen formában megmutatták a világnak, hogy mely nemzethez is tartoznak. A rengeteg belgától kezdve a fekete-fehér lobogós francia bretonokon át, egészen a kengurus ausztrálokig bezárólag, a világ számos pontjáról érkeztek fesztivál őrültek. 

A nagyszínpadon közben elkezdte szettjét a jó nevű holland, Fedde Le Grand. A színpad előtti terület ekkor nagyjából háromnegyed részt meg is telt, és a hangulat az ismert dalokkal fokozatosan nőtt, közben az indokolatlan óriás sörösüvegek egyre magasabbra és magasabbra törtek.

Persze a mindig menő aktuális slágereket sem hagyhatta ki. Többek között a saját hangzásvilágával játszotta Bruno Mars-tól a Locked Out Of Heaven-t, és az igen csak kellemes Coldplay – Paradise című dalát. A performansz végén persze nem maradhatott el az egyik legjobb hangulatfokozó, a közös leguggolás majd az abból való tombolás sem. Be kell vallanom, hogy nem ismertem Fedde munkásságát a Sound előtt, de azt kell mondanom, hogy ez a program nagyon ott volt a szeren!

Ezután a srácokkal szusszantunk egyet Közép-Európa legnagyobb vízfelülete mellett, s a már sötétedő égbolt alatt. Majd eljött a nap utolsó nagyszínpados produkciója a skót Calvin Harris személyében, akit Ellie Goulding barátjaként is aposztrofálhatunk. Calvin úr eléggé értette a dolgát, ugyanis lejátszotta az összes nagy slágerét, amit az utóbbi években készített. Többek között felcsendült a Rihannával közösen alkotott We Found Love, az Ellie-vel készült I Need Your Love. Nahát, mindenhol csak a szerelem… A fesztivál szervezői egy remek tűzijátékkal búcsúztak a nagyszínpadtól, míg a brit DJ ez alatt a Florence Welch által hangos Sweet Nothing-ot pörgette. Azt mondanom sem kell, hogy Calvin is beállt a sorba, és próbált minél jobban kedvezni a fesztiválozóknak, ugyanis szinte minden dalába belecsempészett egy kis „kattogós” zenei hatást.

Chili? Zsilip? Nem mindegy?! A lényeg, hogy ehető legyen!

A nagy tombolásokat követően éjfél után eljött az a pillanat, amikor az éhség foka már igen nagy méreteket öltött, úgyhogy néztünk valami emészthető elemózsiát. Egy burgeres pult előtt állva nem volt egyszerű a döntés, hogy mégis milyen hamburgert válasszunk. Mondanom sem kell, hogy kígyózó sor állt mögöttünk mire döntöttek a srácok. A nagy hangzavar és a bódult állapotok egybeesése miatt jöhetett el a nap, számomra legviccesebb jelenete… Bence barátomnál érdeklődtem, hogy mégis melyik finomságra esett a választás, amire azt a választ kaptam (legalábbis úgy hallottam), hogy „zsilip burger-t kértem”. Biztos ami biztos alapon még egyszer odahajoltam és megkérdeztem, hogy jól értettem-e. Így hát nagy bátran mondtam a kiszolgáló hölgynek, hogy: „egy zsilip burgert kérnék szépen”. Elsőre úgy tűnt, mintha nem értette volna kristálytisztán, hogy mit is szeretnék, de megismételtem a kérésem, és utána már szó nélkül akceptálta. Az igazi nagy meglepetés akkor ért, amikor ránéztem a nyugtára, ahol azt láttam, hogy: Chili burger… Pedig már kezdtem összerakni a dolgot, hogy a Síó-csatorna közelsége miatt választhatták ezt a nevet. :)

Az éj további részében több színpadnál is megfordultunk, azonban nekem például a sokak által kedvelt Party Aréna nem nyújtott maradandó élményt. Valamikor a hajnali órákban döntöttünk úgy, hogy elindulunk vissza a szállásra, viszont az akkor még nem közlekedő balatoni expresszek híján taxival érkeztünk meg a házhoz, ahol egy újabb kis kaland várt ránk… A nyaraló ajtaja belülről volt bezárva, tehát abban biztosak voltunk, hogy valaki már az igazak álmát alussza odabent. Viszont mi a jelenlegi állapotok alapján nem tudunk bejutni, így megkezdődött az állítólagos pótkulcs keresése. Mivel a kemence alján sem találtuk, így vártunk arra a bizonyos isteni csodára… Pár perc után váratlanul a sötétből előbukkant a megmentőnk, Mr. Perső (aki gyalog tette meg a Zamárdi-Szántód távolságot), így hamarosan mindenki az ágyában, vagy épp pár fotelben pihenhetett pár órácskát.

Szerény beszámolóm végére érvén, el szeretném mondani, hogy az idei árakról szándékosan nem írtam. Úgy gondolom, aki ott volt, az láthatta, hogy mégis mennyi az annyi, aki meg nem volt jelen, az jövőre megtudhatja. Persze az nem titok, hogy az árak a külföldi vendégek pénztárcájához voltak „igazítva”. A fesztiválon csak egy napot voltam, viszont ez alatt az idő alatt rájöhettem arra, hogy igazából mindegy milyen DJ-k, együttesek lépnek fel a színpadokon, ugyanis az ember minden körülmények között jól érzi magát. Nincs feszültség, nincs feszélyezettség, csak és kizárólag a szabadság érzete létezik.

Island of Freedom

A fesztiválok megszállottjainak nem kell sokat várni a legnagyobb durranásra, a Szigetre. Augusztus 5-én el kezd dübörögni a minden eddiginél látványosabb Fesztiválköztársaság. Akár egy hétig, akár csak egy napig is leszel jelen, a lényeget ne feledd, élvezd!