Lőrincz György a Minerva Érettségizettek Szakközépiskolájában a hangtechnikai képzésért felelős oktató. Emellett a hazai zenei élet egyik meghatározó egyénisége. A kezdetekről, jelenleg futó munkáiról, a magyar zene hanyatlásáról, illetve az iskolán kívüli tevékenységeiről beszélgettünk vele.

Az interjú tavaly, egy iskolai feladat keretein belül jöhetett létre. Mivel végül nem lett közzétéve, ezért döntöttem úgy, hogy publikálom ezt a számomra kedves beszélgetést. :)

Hogyan került kapcsolatba a zenével?

Eleinte xilofonozni tanultam, majd pedig furulyázni. Nagyon tehetségesnek bizonyultam, ezután jött a zeneiskola, ahol klarinéton és zongorán tanultam. Később a középiskola során csak zongoráztam. Aztán a Műszaki Egyetemre kerültem, ott egy zenekarban játszottam, amikor is a klarinét kapcsán előkaptam a szaxofont. Elvégeztem az egyetemet, utána a jazz tanszakot is. 

Esetleg volt valamilyen váltás, törés az életében, hogy a Műszaki Egyetem után ismét a zene felé fordult?

Tinédzser korban az ember illúzió világban él. Én is úgy gondoltam, hogy az egyetem elképesztő és fantasztikus lesz, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy a tanszékek felállása abszolút politikai alapokon szerveződik, és többnyire idióták tanítanak. A tudás, amit adnak nem naprakész. Kijövök az iskolából, és gyakorlatilag semmihez sem értek. Ennek alapján azt láttam, hogy nekem igazából nincs kedvem a szocialista iparban gyötörni magamat ilyen szinten, ráadásul nem értek semmit és tulajdonképpen tízévnyi helyben járás vár rám, amíg megtanulom azt, amit az egyetemen kellett volna. Most ez egy kis túlzás, mert nyilván hamarabb elsajátítottam volna, de nem volt hozzá kedvem. Közben pörgött a zenélés. Zenekaroztam, teljes mellszélességgel belevettettem magam a jazz zenélésbe. Úgyhogy ez nem kimondottan törés volt az életemben, hanem egy felismerés, továbbra is érdekeltek a műszaki, technikai dolgokkal kapcsolatos történések, de egy darabig nem ez volt a főcsapás iránya.

Utána jött egy zenekar, ami egy nagyon jó kis együttes volt a vak Weszely Ernővel. Nagyszabású koncertet szerveztünk a vakok javára, ahol az LGT volt a főzenekar és velük léptünk fel. Presser Gábornak nagyon megtetszett a dolog és a hóna alá nyúlt az egész társaságnak. Viszont a vakok és általában a fogyatékkal élők lelkileg meglehetősen sérültek. Ernő is szénné itta a fejét, és egyszer csak elvonó kúrára került, ezáltal vége lett az együttesnek.  Közben én nagy mennyiségű technikát halmoztam fel, mivel már sok helyen koncerteztünk. Akkor még úgy volt, hogy egy zenekar nem tudott zenélni felszerelés nélkül. Meg lett a felszerelés, de eltűnt a zenekar. Akkor választhattam, vagy eladom, vagy elkezdem menedzselni a hangszereket. Itt visszaköszönt a technika az életembe. Ezután sokáig párhuzamosan foglalkoztam a zenével és annak műszaki oldalával.

Magával a jazz zenével hogyan ismerkedett meg?

Sokáig csak klasszikus zenével foglalkoztam, aztán tinédzser koromban érkezett a rock, ami szintén felkeltette az érdeklődésem. De a magyarországi rock annak tükrében, hogy milyen komoly zenék voltak nyugaton, egy idő után teljesen érdektelenné vált a számomra. A lényeg, hogy meguntam a rockzenét, bár nagyon sok izgalmas produkció volt külföldön. Majd a jazz felé fordultam. Ami buli abból a szempontból, hogy ez egy rendkívül összetett és izgalmas műfaj. Ráadásul improvizatív, rendkívül kreatívvá tesz.  A jazz a 70-es 80-as években a társadalomtól való kívülállást szimbolizálta. Olyan előadókat hallgattam, mint például a Dave Brubeck kvartett, Charlie Parker, vagy Miles Davis. Akkortájt az egyetem kapóra jött, ugyan klarinétosként kezdtem, de egy év alatt átképeztem magam szaxofonossá, mert ezek nagyon közeli hangszerek. Csináltunk egy swing zenekart. Ott szaxofonoztam, utána egyenes út vezetett a jazz tanszakra, ahova egyből fel is vettek az egyetem után.

Maga a jazz rendkívül meghatározó a kreativitásra nézve, de nem túl érdekes zenei szempontból. Ez nem azt jelenti, hogy a jazz-ben nincs egy-két izgalmas előadó, hiszen ott van például Ella Fitzgerald vagy Louis Armstrong. De az ismertebb előadók slágerei nem feltétlenül, azért voltak sikeresek, mert annyira jó volt maga a zenei anyag, hanem, mert például Frank Sinatra énekelte vagy valamilyen szexis bombázó, ahogy ma is. Aztán mindenfélével kísérleteztem zeneileg. Volt punk-os, jazz-es formáció. Inkább session zenészként játszottam. Ezek között volt az Európa Kiadó, a Fenyő féle Hungária, a Zizi Labor, plusz rengeteg underground együttes. Éveken keresztül játszottam a Müller Péter Sziámi zenekarban. A feleségemmel, Somával pedig folyamatosan zenéltünk.

Fotó: nlcafe.hu

Említette, hogy a magyar rock és a jazz hanyatlik az országban, mit lehetne tenni, hogy ezek a műfajok ismét feltámadjanak?

Szerintem semmit. A jazz az iskolákban létezik tovább. Ezek a zenék magas kultúrákhoz tartoznak. Itt pontosan ugyanaz a helyzet, mint a klasszikus zenénél, ahol elképesztő zsenik vannak. Ők tartják életben ezt a műfajt. Amit a jazz behozott a zenei életbe a 19. század végétől, az maga a poliritmika, a speciális lüktetés. De ez nem úgy megy, hogy bekapcsolom a rádiót, és akkor elájulok a jazz-től, mert az emberek nagy többségének ez sok. Például a goa-nál, vagy a trance-nél csak az ütőhangszerek dominálnak. A rockzene is működik, mivel vannak nagyon tehetséges zeneművészek. Invenciózus zenész, aki tényleg jó számokat ír, olyan nem nagyon van. Ennek az az oka, hogy messze nem olyan szexi most rock zenésznek lenni, mint a 60-as 70-es években. Akkor te voltál az óriási király, mert a színpadon játszottál, a lányok pedig ott sorjáztak az öltöző előtt, hogy láthassanak téged.

Ez manapság messze nem így van. Ma minden az internet és a média körül forog. Inkább médiasztárnak kell lenned. Ilyen szintű zenészek régen nem voltak, viszont a kreatív fejek, mint például Presser Gábor hiányoznak. Ennek ellenére a zenei képzés például az Egyesült Államokban zseniális. Óriásit fejlődött az oktatás, az információáramlásnak köszönhetően. Kint remek oktatási szisztémák vannak. A produceri munka a leglényegesebb az egészben, amit mindenki tud és hajtogat, de igazából nem foglalkoznak vele. Magának a vizualitásnak is óriási szerepe van. A körítés nagyon lényeges, mely az első és alapvető szempont.

Mit lehetne tenni, hogy külföldön is ismert legyen a magyar zene? Hiszen a határon túlról évek óta nem hallunk hazai sikerről, amely meghatározó lenne.

 Egyrészt annak tudatában kell lennünk, hogy a szomszédos országokon kívül mások nem tudnak rólunk semmit. Eléggé eltúlzott az, hogy mi magyarok itt vagyunk a világ közepén és mekkora császárok vagyunk. Azért, hogy valaki tényleg világsztár lehessen, vagy legalábbis Európa-szerte ismert, az irgalmatlan meló. Nagyobb esély van arra, hogy az ember itt egy ütőképes formációt hoz létre és ezzel megpróbál úgy érvényesülni, hogy az egész zenekarral kiköltözik külföldre. Bár volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy talán működhet ez. A 90-es évek végén, 2000-es évek elején, amikor egy lemez megjelent, azonnal kikerült az internetre, letölthetővé vált. Tehát még biznisz volt a CD kiadás. Akkor egy olyan sráccal dolgoztam együtt, akinek kiadója volt és küldte ki a világ minden pontjára a különféle zenéket, és ők is cserébe küldözgettek. Volt egy válogatáslemez, amin rajta volt egy számom, majd kaptam egy levelet, hogy a Warner England szeretné megjelentetni egy válogatás kiadványon. Először azt hittem, hogy valaki szórakozik velem… Aztán visszaírtam, hogy persze jelentessék meg. Egyszer csak küldték a szerződést és aláírtam. Azóta eltelt 10 év, de még mindig küldik a jogdíjakat a kiadótól, ami lehet, hogy már nem is létezik, viszont Angliában és Ibizán is játsszák még a dalokat egy-egy Caféban.

Most megint eljött az a pillanat, amikor a Youtube révén óriási nézettségre tehet szert egy-egy előadó. A gyerekeknek mindig mutogatom a különféle felvételeket. A mostani előadók közül Alex Clare-t tudnám említeni. A Too Close című számával lett ismert a videómegosztó portálon, ahol mindössze három hangszerrel adta elő a dalt. Óriási hangja van az embernek. Több mint 40 millióan nézték meg magát a klipet, és ott lett igazán ismert. Megint érzek ilyen kitörési lehetőséget.

Ma is jelentős része a zene az életének vagy inkább a technikai kihívások foglalkoztatják?

Részt veszek egy produkcióban, ahol gyakorlatilag gyártásvezető vagyok. Ez annyit jelent, hogy hangfelvételeket készítek, és én hangszerelem a számokat. Igyekszem valami izgalmas, de mai hangzást adni az egésznek. Az a sajátos helyzet állt elő, hogy a zenészek valamilyen okból kifolyólag rendkívül túlképzettek hangszertechnikában, viszont a mai hangszereléssel nem igazán vannak tisztában. Ennek köszönhetően, ha rádiót hallgatok, akkor megtapasztalom azt, hogy nem csak a hallgatók élnek a múltban, hanem a zenészek is. Azt tudnunk kell, hogy a zene az emberek számára messze nem olyan fontos, mint amilyennek tűnik. A fülünk érzékszervi szempontból 6%-a az összes befogadott információnak. Tehát a szemünk, szaglásunk, tapintásunk, ízlelésünk sokkal erősebb. Többek között ennek a felismerésnek köszönhető az, hogy a „kőprofi” amerikaiak a gagyit is ránk sózzák. Olyan zenék vannak, amiket én már a 70-es években is cikinek találtam és ugyanazokat hallgatom most megint vissza. Nyílván ez, azért is van, mert az emberek jelentős része felnőtt korában is viszi azt a hátizsákot, ami a szülők által belepakolt kövekkel van tele és ezek a kövek rettenetes módon lehúznak bennünket, bár nem is tudjuk. Most már kellőképp tapasztalt vagyok ahhoz, hogy ezeket a problémákat kívülről halljam és igyekszem segíteni másoknak ily módon is.

Fotó: nlcafe.hu

Tehát próbálja a növendékeit is újabb hangzásvilágok felé terelni?

Arra próbálom ösztönözni a diákokat, hogy vállalják fel a dolgaikat, legyenek tisztában azzal, hogy mire képesek, és arra legyenek büszkék. Illetve fontos az együttműködés és a szolidaritás. Itt az iskolában van rá alkalom, hogy mindezt elsajátítsák, mert együtt kell dolgozniuk a gyakorlaton. Egymást segíteni kell. Persze sokféle nebuló van. Ami problematikus inkább, hogy sokszor nem mernek az emberek, tehát óriási tudással sem csinálnak semmit, hanem adott esetben kint az utcán hajléktalanokként tevékenykednek, bár ez szélsőséges történet. Ha megnézel egy amerikai pop-idol adást, akkor látod, hogy ott az utolsó retardált is kiállhat a színpadra és sztár lesz belőle. Pedig egyértelmű, hogy semmi köze a zenéhez, viszont elképesztő a tartása és a magabiztossága. Ugyanakkor itthon meg elképesztő a tartás nélküliség és a bizonytalanság. Ennek kapcsán úgy nevelem a diákokat, hogy ez a legfontosabb. Saját magunkért kell tennünk, de úgy, hogy másnak is jó legyen… Ami nem is olyan bonyolult. Amit tudsz, és amiben biztos vagy, azt kell használnod, vagy, amin idáig elindultál azzal párhuzamosan meg kell találni valamit, ami izgalmas. Nyilván magának az oktatásnak is részt kell vennie ebben a folyamatban, hogy az átadott tudás naprakész legyen. Úgy kerüljenek ki az iskolából a diákok, hogy értsenek a dolgukhoz. Szerencsére ebben az iskolában megfelelő a hangtechnikai felszerelés. Tudni kell, hogy a többi konkurens iskolában ezek a feltételek nincsenek meg, ezáltal gyakorlat sincs.

Mostanában nyílt meg az Ön közreműködésével egy Audio-vizuál Open stúdió is. Mesélne erről?

Borosi Gábor barátommal találtuk ki, hogy csinálunk egy olyan iskolát, ami tényleg naprakész és izgalmas. Ebben közrejátszott az is, hogy, mikor Barcelonában jártam, találkoztam egy sráccal, aki megmutatta a félévi vizsgamunkáját, ami gyakorlatilag olyasmi volt, mint, amit egy ügyesen megtervezett koncerten lehet látni. Koreográfia szerinti mozgó és álló képek vetítése a színpadon a zene kísérésére. Ezt megnéztem és leesett az állam. Elgondolkodtam, vajon miért nincs nálunk ilyesmi. Nyílván a probléma az anyagiakban rejlik. Tehát nem olyan egyszerű, mint egy állami intézetnél.

Jelenleg milyen projektekben vesz még részt?

Együtt dolgozok egy zseniális animátorral, Pál Balázsnak hívják. Elkezdtünk egy rajzfilm sorozatot készíteni, amihez a Kistehén Tánczenekar frontemberével, Kollár Lacival a zenéket rakosgatjuk össze, illetve felvesszük a szinkront, az atmoszférákat, effekteket is. Részt veszek más animációs filmek készítésében is. Balázzsal és az Ezüst-Patak zenekarral, ahol most producerkedem, közösen készítettünk egy animációs filmet Élet és a show címmel. Igyekeztem úgy összerakni a hangszerelést, hogy az mai és izgalmas legyen. Lemezt is szeretnének kiadni, amivel áprilisra kész kéne lennem, idáig kettő számot csináltam meg, de tíz számnak kell lennie. Sajnos időm nem nagyon van, hiszen ez nem úgy megy, hogy hazamegyek, le tudtam a tanítást és átkapcsolom az agyamat… Mentálisan ez nehezen megoldható.

Baranyi Eszter – Kászon Tamás