Az emberek eltérően gondolkodnak a véletlen találkozásokról, azonban az biztos, hogy a sors által kínált pillanatot is ugyanúgy meg kell ragadni, mint minden mást, hiszen csak akkor ér valamit. Miával a bringás felvonuláson egy ilyen véletlennek köszönhetően találkoztunk, eltekert mellettünk, készült róla egy vidám fotó, majd pedig a netes világ csodáinak köszönhetően felbukkant a mosoly tulajdonosa. :)
Dancs Enikő Bianka szerint nincs rossz kép, csak olyan van, ami számára nem jelent semmit, vagy nem tesz hozzá a munkájához. A folyamatos eseményeken való fotózások miatt a napjai zsúfoltak, ennek ellenére imádja a fényképező mögött eltöltött órákat. Az ő nevéhez fűződik a ThePOSZT, ami gyakorlatilag egy digitális fotóalbum, de hogy ez pontosan mit is takar, az az alábbiakban kiderül.
Mit érdemes tudni az oldalról, miért hoztad létre, mi volt vele a szándékod?
Egy ismerősöm pár éve megkérdezte, szeretnék-e velük elmenni egy fesztiválra, mint fotós. Fogalmam sem volt, mit kellene megörökítenem, hogyan, vagy egyáltalán alkalmas vagyok e minderre, de persze jól hangzott, így igent mondtam. Körülbelül az első nap lemerült a gépem, ezért kénytelen voltam három napot büntetlenül végigfesztiválozni; ezzel párhuzamosan fogalmazódott meg az első tanulságom is, miszerint: mindig legyen nálad töltő vagy pótakkumulátor. Ez a háttérsztori.
Később már szerettem volna jobban megismerni a hazai fesztiválokat, olyan zenekarokat is látni, akikkel vidéken csak ritkán, vagy egyáltalán nem találkozik az ember, készíteni róluk egy jó képet, aztán a koncert végéig táncolni a tömegben. Ennek lett a megoldása egy saját oldal, ahová a képeket fel tudtam tölteni, és lehetett az anyaggal akkreditálni fesztiválokra, eleinte persze kevés sikerrel.
Amikor elkezdtél a fényképezéssel foglalkozni, akkor kifejezetten az eseményeken való tevékenység érdekelt csak?
Az eseményeken való részvétel volt a lényeg, egyszerre közösségben lenni és szórakozni. Habár nagyon jól és egyszerűen hangzik ingyen fesztiválozni, lőni pár képet, leadni a gépet csomagmegőrzőbe aztán hajnalig tombolni. Nálam ezzel szemben igazán rövid idő után a tehetetlenség érzése erősödött, ha nem fotóztam.
Honnan jött a koncertek fotózása iránti vágy?
Természetesen a zenéből adódóan jött. A zene közelében szeretek lenni. A zenei fesztiválok jelentették, és részben jelentik most is a legérdekesebb helyszíneket, hangulatokat, ezek pedig mindig mások. Lehet egy kis vidéki fesztivál rossz fénytechnikával, de odaadó közönséggel, lehet egy ad hoc délutáni koncert szép, természetes fényekkel, lehet nagyszínpad csúcstechnikával és szakaszos kordonbeléptetéssel, lehet fotós-árok nélküli helyszín tömegben feszüléssel.
A fellépők jelentik a másik tényezőt, nagyjából ugyanazokat a hazai előadókat láttam a fesztiválokon évről-évre, nyilván mindig más és más környezetben. Érdekes érezni az ő változó energiájukat, látni az átalakulásaikat, a váltásokat, a reagálásukat a közönségre, váratlan helyzetekre.
A Facebook oldaladon ez áll: zene képekben. Ez önmagában nagyon egyszerűen hangzik, viszont aki egy kicsit is ért hozzá az tudja, hogy a koncerteken a fények és a dinamikus mozgások miatt nem olyan egyszerű fotózni, még ha kívülről annak is tűnik. Vannak nehézségek, vagy épp olyan dolgok, amivel csak az adott helyszínen szembesülsz?
Vannak meglehetősen szokatlan szituációk, a maguk groteszk nemében persze teljesen élvezhetőek ezek is. Tudom, hogy nem stúdióba megyek, szóval, ha belépek a fotós-árokba (ha egyáltalán van), az nem egyenlő az elszigeteltséggel, ugyanúgy kapom a decibelt, az esőt, a kábelkötegeket mintegy akadályként a lábam alá, sört a nyakamba, olykor pacsit a fenékre is. Sokkal inkább kihívás, mintsem nehézség egy koncertről jó fotót leadni, ahol siralmas fények voltak, és ugyanígy izgalmas minden helyzet, ami látszólag megnehezíti a munkát.
Legutóbb például egy akváriumi koncerten kellett átbújni egy kinyúló emelvény alatt, hogy átjuthassak egyik oldalról a másikra, persze, nem könnyítette meg a mozgást, de élveztem. Ó, és a komfortzónámról is teljesen más fogalmam van pár éve.
Mennyire nehezítik meg az extrém időjárási körülmények a fényképezést, illetve a kiszámíthatatlan viselkedésű fesztiválarcok?
Nem úgy fogalmaznék, hogy megnehezítik a dolgomat, inkább csak nem könnyítik meg. Nem dolgozom hihetetlenül drága felszereléssel, természetesen vigyázok rá, de nem küzdök az eső ellen, sőt, a tömegben sem harcolok vele a könnyebb előrejutás és a jobb hely érdekében. Igazából tudjuk, hogy hová megyünk. Az én taktikám az, hogy megoldom.
Érdemes alkalmazkodni mindig ahhoz, ami van, mert mi nem diktálunk semmit, ami a közönségnek 37 fokban szabadtéren hűsítő zápor, az nekem szimplán üresjárat. Onnantól, hogy a helyszínen kézhez kapom a szalagot vagy a passt, már jó vagyok. Volt, hogy kínomban nevettem nyakig sárosan, bőrig ázva valami isten háta mögötti helyen. Na és? Volt egy jó anyagom a napról.
Egy tömött, fülledt klubban, vagy egy több ezer fős fesztiválon nem is igazán lehet komfort érzetről beszélni. A „más” fogalom azt jelenti, hogy időről-időre került egyre lejjebb az a bizonyos megidealizált komfortzóna mérce?
A komfortzóna fogalmát igazából úgy 6 éve egy Pannónia Fesztiválon definiáltam drasztikusan újra. A komfortérzés csökkenésével, viszont fordított arányosságban nőtt az ingerküszöb, mára ezt addig terjesztettem ki, hogyha nincs monszuneső, akkor minden rendben.
Van olyan kép, amit a legjobban szeretsz, vagy ami például szakmailag a csúcsot jelenti?
Nem hiszem, hogy jelenleg van, vagy valaha is lesz olyan, amire azt mondom: "A Kép"; szakmailag pedig végképp nem tudom ezt kijelenteni, ahogy műszaki dolgokról sem szoktam csevegni. Vannak jó albumok, de képtelen lennék kiemelni akár ezekből egyetlen képet is, mert egy darab önmagában kevés.
Egy kiállításon is választhatunk kedvenc alkotást, de ahhoz, hogy elmeséljem miről szólt, mit jelent nekem és mit jelenthet talán másnak, egy darab kevés. Persze biztos van, hogy egy darab éppen elég. Minden kép más miatt kedves, talán csak történt valami remek dolog aznap, és felidézi azt az emléket, vagy utolsó pillanatban sikerült szinte véletlenül egy fotó. Igazából arra vagyok büszke, hogy nem kényszerből készülnek a képek, nincsen megtervezve és kikötve semmi.
Amikor egy fontos eseményen dolgozol, akkor nincs olyan érzésed, hogy a kattintás néha az átélt pillanatok rovására megy?
Ritka, hogy gép nélkül induljak egy koncertre, előbb utóbb úgyis mindig azt figyelem, mikor vannak jó fények és érdekes mozdulatok. Ha nincs nálam gép, akkor már egy óra alatt is sokkal többször érzem, hogy lemaradok egy fontos pillanat megörökítéséről, mint amennyiszer valaha megfordult a fejemben, hogy ezt a számot most inkább pislogás nélkül szeretném végigbámulni vagy végigtáncolni. Az átélést is máshogy értelmezem, hiszen ugyanúgy hallom és érzem a zenét, sokszor sokkal kiváltságosabb helyről láthatok előadókat.
Nem nagy kunszt tanulni egy rossz kép után, viszont egy jól sikerült fotóból is lehet okulni?
Érdemes különbséget tenni aközött, amikor valamit technikailag ítélünk kevésbé jónak, vagy saját szubjektivitásunkra hagyatkozva nevezünk valamit rossznak. Technikailag a jónál is van jobb és még jobb, de a legjobb talán, amikor egyensúlyt teremtünk a minőség és a téma között. Nekem a pluszt az jelenti, hogy szeretem a képeimet, még amit más technikailag hibásnak nevez, azokat is. Lehet zajos a kép, ha az a dobos mosolyog, akit egyszer sem láttam még mosolyogni. Hiába a jó technika, ha igazából a kép annak is üres, aki fotózta.
Szakmai szempontból lehet itt olyanról beszélni, hogy végkifejlet, vagy a jéghegy csúcsa, ami után már csak lefelé vezet az út? vagy mindig van lehetőség fejlődni,és ezáltal egyre jobbnak lenni?
A jó kép fogalma meglehetősen szubjektív, ahogy a legjobb fogalma is. Az a törekvés, hogy a lehető legjobbat hozzam ki a helyzetből görcsösség nélkül, nekem elég. A határaink kiterjesztése, azok bizonyos fokú átlépése a kreativitás, és azt hiszem a kísérletezés nyújtják a legjobb alapot a fejlődéshez. És amíg szívvel csinálunk valamit, az mindig a legjobb lesz.
Mennyire befogadó a fotós közeg? Nem néznek furán az emberre, amikor először megjelenik mellettük egy új arc?
Fogalmam sincs. Nagyon zártnak tűnhet ez „kívülről”, de én egyáltalán nem tudok a fotós közegről bennfentesként nyilatkozni. Újak mindig vannak, nekem például mindig mindenki új, olyannyira nem jegyzek meg senkit.
Addig fogsz fotózni, amíg szenvedéllyel teheted azt, vagy amíg pénz is társul mellé?
Amíg hozzáad az életemhez. Akár élményben, érzésben, megbecsülésben, pénzben.
Számodra a fotózás annyi, mint…:
...határokat átlépni.
Főkép: ThePOSZT | Dancs Enikő Bianka
