Egy különleges világ, amibe most egy vendégszerző, Aliz kalauzol el minket. A repülés megszállottjától egy igazán élvezetes beszámolót olvashatunk.

Aki engem ismer, jellegzetesen tudja, hogy odáig vagyok, és rajongok a repülőkért. Polgári repülés, hadászat, amit csak mondanak, azt hallgatom róluk. És mondhatni szerencsés ember lévén találtam olyan embert a környezetemben, aki szintén. Varga Janiról van szó, a sármelléki repülőtér kiszolgáló személyzetének egy tagjáról, aki a volt osztályfőnököm férje. Mellesleg pilóta, csak még nem talált magának helyet egy légitársaságnál sem.

Neki köszönhetem az október hatodikai élményem Sármelléken. A cikk tartalmaz pár képet is, amin én is szerepelek. Csakis kizárólag azért, mert abban az örömmámorban a gépről, magáról el is felejtettem képet csinálni.

Mindig is szerettem volna megtudni, mi is zajlik a reptereken a „színfalak mögött”. Októberig háromszor repültem: egy oda-vissza út Tunéziába, odafelé Airbus 310-essel a TunisAir-ral, visszafelé Boeing-gel (Pontosan nem tudom, milyen típussal, de ha megengedhetek magamnak egy tippet, akkor 737-et mondanék.) a Nouvelair kötelékében. A harmadik repülésben szintén Jani volt a „ludas”, mellette vezethettem kicsit egy Cessna 172-es sétarepülőt.

Akárhányszor a reptéren jártam, a kiszolgáló személyzetet figyeltem, megbabonázva. Aznap, viszont én is tagja lehettem, röpke három órára.

Mivel a koromnál fogva személyi igazolványom nincsen, útlevéllel mehettem be. Elsőként a mindenki számára ismerős check-in –en (Ami a jegykezelés és a poggyászfelvétel procedúráját jelenti.) jutottam át sikeresen, és nem kellett megmotozni, mint azelőtt már két alkalommal.

Utána tessékeltek be egy kis irodába, ahol ketten voltak rajtunk kívül. Az egyik férfi légiirányítóként mutatkozott be, és elmondta, hogy ő az itteni oktató, a másikuk pedig szintén kiszolgáló személyzetisnek. Kaptam egy hatalmas sárga láthatósági kabátot, amin már első látásra látszott, hogy nem az én M-es méretemre tervezték. Büszkén lógattam a visitor kártyát (értsd: napi belépési engedély) a nyakamban, miközben a többiek már nézték, hogy mindjárt ideér a gép.

A betonra kiérve Jani már látta, én nem, de aztán leesett, hogy a ködben nehezebb kivenni az alakját. A tetejébe meg fehér is volt. Főleg, ha belegondolunk, hogy a WizzAir irtózatos rózsaszínjét akárhonnan ki lehetne szúrni. Aztán kigyulladtak a leszállófények, és egyre közeledett. Úgy nézett ki, mint egy neoncső, csak kicsit hajlítottabb kiadásban.

A leszállópálya vége, ahol megállt, olyan száz méterre lehetett a helytől, ahol mi álltunk. Végül a repülő Follow me-car (az a bizonyos sárga-kockás felvezető autó) nélkül eltalált a betonra, miközben Jani kiugrott mellőlem, és a filmekben látott érdekes mozdulatokkal jelzett a pilótáknak. Érdekes, azt gondolnánk, miközben filmen/videón látjuk, hogy nehéz megérteni, de élőben azért kivehető volt, amikor azt mutatja, hogy gyere még, vagy, hogy állj. Maga a gép, járó hajtóművekkel akkora levegőt kavart, hogy engem majdnem ellökött, a szárnya meg, ha három méter magas lennék, fejbe vert volna.

Sármelléken nem csővel jutnak az emberek a repülőbe, hanem utas hidakon. Szép zöldek, és Sármellék logója is rájuk van festve. Odafurikázták őket a géphez, és az egyik stewardess kinyitotta az ajtót, az orosz vendégek meg özönlöttek le a fedélzetről. Már jött is a kerozinos kocsi és az áramfejlesztő, amit rögtön rá is kapcsoltak a repülőre, hogy ne a saját áramát fogyassza, és abból maradjon neki a visszaútra.

Egy ideig a repülőtől húsz méterre ácsorogtam, majd közelebb is mehettem. Tudtátok, hogy két perccel leszállás után a hajtóművek tök hidegek már? Hát, én nem tudtam, ezért megkérdeztem. Tisztán emlékszem rá, a kapitány 13000 liter kerozint kért.

A csomagpakolás volt még érdekes: bemehettem a csomagtérbe, és rakhattam is őket. Egy ilyen kis futószalag vitte fel a csomagokat, miközben jöttek a megjegyzések, a negyvenkét kilós bőröndökre. A kedvencem ez volt: „Volt tokaji aszú. – fogja meg Jani a bőröndöt – Nincs tokaji aszú. – és bedobja a csomagtérbe”.

Valahol akkor közölte Jani, hogy ez a szépség ott mellettünk (igazából felettünk, mert a szárny alatt álltunk) a volt Malév gép HA-LOC, csak most a Yakutia légitársaságnál van ( a Malév képen ő látható). Miután az oroszok végleg leszálltak, a kerozint is betöltötték, én is felmehettem a gépre, a pilótakabinba. Az elsőtiszt nem vette észre, hogy helyet cseréltem a kapitányával, annyira lelkesen írogatott.

Jani sikeresen elmutogatta, hogy hol van a fekete doboz ( a két ülés között a gázkarnál) és körbenéztünk az utastérben, ahol akkora székek voltak, mint… mintha kanapét raktak volna a gépbe. Oroszok na - gondoltam - miközben készült pár kép. Majd átmentünk egy kicsi tízszemélyes géphez, ami éppen csak parkolt Sármelléken.

Fél kettőkor Jani elindította a gépet. Tudtátok, hogy van egy kis telefonszerű valami, amin a kiszolgáló még utoljára beszél a pilótával? Jani is alkalmazta, visszatette, újra mutogatott, majd odajött mellém.

A gép 180 fokban fordult a saját tengelye és a futómű körül, és amikor pont nekünk háttal állt, engem úgy hátravágott a kiáramló gáz, hogy azt nem lehet elmondani. Engem, a vaskos vádlimmal hátravágott egy Boeing 737-800-as?

Ezután jött a repülőtér legérdekesebb része, a torony. Egy nagy épületben helyezkedik el, ahol vannak meteorológiai és egyéb egységek is, valamint a mentőhelikopter is onnan közlekedik a megyében, nem Zalaegerszegen állomásozik.

A torony nem volt nagy, de a kifutópályát tökéletesen be lehetett látni. A radarok és képernyők hasonlítottak a filmekben látottakhoz. Megnéztük, hol jár az elengedett gép. Már majdnem a Dunánál volt pedig maximum öt perce engedtük el, és szállt fel.

A toronyban Jani nagyon bíztatta Vikit, az irányító nőt, hogy szívassa meg az arra járó sétagép pilótáját, és hívja át a légtérbe, de végül nem tette meg. A tornyot egyébként nem úgy kell elképzelni, hogy nincs ott semmi, csak képernyők. Amikor ott voltunk, éppen új kávégépet avattak, hogy példát említsek. A következő képet a torony parafatábláján találtam:

Végül Bécs repterét csekkoltuk a radaron, ahol érdekesen lehetett látni, hogyan sorolnak be leszálláshoz a gépek. Viki magyarázott: „ezt majd ez után rakja be, biztosan”.

Janinak valahogy úgy fogalmaztam erről a túráról, hogy olyan, mint egy „kiegészítő anyag”. Egy részlet, amit csak akkor láthatsz a repülésből, ha megmutatják. De egy igazán szép szelet belőle, és a kíváncsi ember információs hálójában sok lyukat be tud tömni.

Köszönöm nektek, SOB-osok!

H. A.